Sebestyén Pince Szekszárd

A történet a vízzel kezdődött. Pontosabban egy tóval és két stéggel. Az egyiken Sebestyén Csaba lógatta a botját, a másikon meg, mint később kiderült, egy Franciaországba szakadt hazánkfia. Sok közös pecázás után a kolléga azt is elárulta, hogy szabadidejében műkedvelő sommelier. Így a vízről hamarosan a borra terelődött a szó. A világlátott horgásztárs szavaiból arra is hamar fény derült, hogy a bornak nem csak illata, aurája, és lelke van, hanem még története is.

Sebestyén Csaba akkor még az autószerelők nehéz kenyerét kereste. Akkumulátor, karburátor, olajszint, csapágyak, görgők, ékszíj. Közben azonban elegáns palackok és vörösborral teli kelyhek lebegtek a szeme előtt. Miközben szemébe csöpögött az olaj, arról álmodott, hogy jó nevű borász lesz, patyolattiszta, saját nevével feliratozott kék köpenyben, vasalt fehér ingben áll a pincéje előtt és hébérből csorgatja nemesre kalapált borát az üresen ásító poharakba. Ma már maga sem érti, honnan volt bátorsága belevágni. Egy napon azon kapta magát, hogy a kecskeméti kertészeti főiskola kapujában áll. Itt ugyan nem lehet csak borászatot tanulni, de az általános kertész szak is megfelelt, ha már egyszer levelezőn nem lehetett célirányosan csak a szőlőre szakosodni. Téboly. Így egy kis krumplinemesítésnek is bele kellett férnie, utólag visszatekintve azonban nyilván ez lesz a legkisebb áldozat. Az iskola még tart, Sebestyén most éppen harmadéves. A magyar oktatás átka, hogy annyi felesleges akadályt kell legyőznie a szegény diáknak, míg végre célba érhet. Groteszk, hogy díjakat nyert, menő borász létére még az iskolapadot kell koptatnia, pusztán a bürokrácia kedvéért. A diplomáját úgyis sokkal inkább az elért eredmények és elismerések igazolják, semmint az a darab papír, aminek sorés iktatószáma is van. Kit érdekel, hogy a traktornak hányat kell fordulni ahhoz, hogy a permetlé jól gazdaságosan kijöjjön? Hiszen a gyakorlatban ez már az első nap kiderül, amikor az ominózus trakesz kettőt fordul. Tudniillik, hogy hány literrel mekkora területet lehet megcsinálni. Vagy jön a szolgáltató a maga bőszen dübörgő gépével, ennyiért ennyi munkát végez, ha nem tetszik, kereshetsz mást. Így működik ez a történet. Mit sem érnek a tankönyvek.

Egy a lényeg. Hogy ez tényleg egy hamisítatlan családi vállalkozás. Nemcsak a nevében az. Itt apuka, anyuka, hugi, nagymama, de még a kutya is lelkes támogatója a borkészítésnek. Igaz, Hektor már nem az Iván-völgy, hanem az örök vadászmezők csendjét veri fel ugatásával, időközben ugyanis eltávozott körünkből. Még jó, hogy alakja meg lett örökítve, a kékfrankos válogatás címkéjén ugyanis ő ugatja a holdat. Örökébe ketten léptek, Grádus és Zénó, kedves, bohém ebek, egyszer talán még ők is címkére kerülnek. Szóval a familiáris összefogás jegyében Sebestyénék a városi házat hipp-hopp szőlőhegyire cserélték. Kiköltöztek a festői Ivánvölgybe, takaros otthont építettek a löszbe vájt pince fölé. Ma már a pince is legalább kétszer akkora, mint az induláskor. De nehogy azt higygyék, hogy a borászok élete csupa tejföl meg lakodalmas menet. A löszpince nem bírta az utóbbi idők égből lezúduló töméntelen vízmenynyiségét. Beszakadt, rá a hordókra, úgyhogy az utóbbi időket a fiatal borász és szerettei nem is annyira a stílus csiszolásával, mint inkább leletmentéssel tölti. A bent szorult tételek közül épp ottjártamkor mentették ki a 2004-es Gradust. Ha majd annak idején a poharukba töltik, erre is gondoljanak. Akárki akármit is mond, kemény csata ez. És mi mindig csak a békekötés pillanatának vagyunk tanúi.

Amúgy a birtok lépésről lépésre gyarapodik, momentán éppen hat és fél hektár körül stagnál. Csaba lelkesen tanul, Takleréket tekinti példaképének. Bütyköli a borait, szétszedi, majd összerakja őket. A kis lépések messzire visznek. A VII. Pannon Bormustrán bordeaux-i stílben fogant Gradus cuvéeje már el is vitte a pálmát. A fajtaösszetétel egyre markánsabban hivatott kifejezésre juttatni, mit is gondol Csaba királyfi a világról, a saját és a termőhely lehetőségeiről. Eddig főleg cabernet-ben gondolkodott, de egyre inkább hajlik arra, hogy a jövőben a kékfrankosra és merlot-ra helyezze a hangsúlyt. Taklerék már bebizonyították, hogy ez a két fajta mennyire szekszárdi. Mintha csak autochton szőlők lennének. Csaba a kadarka ügyét is szívén viseli, névjegyét már ebben a műfajban is letette az asztalra.

Aztán meg ott van Szekszárd másik nagy favoritja és aduásza, a rosé. Csaba ebben a műfajban is jeleskedik. Sőt, a 2005-össel felül is múlta önmagát. Köszönhető ez a technológiai előrelépésnek (hűtés), illetve annak a döntésnek, miszerint a „rózsaszín jövő” cuvée képében köszönt majd ránk. Ebben, mint mondja, több izgalom rejlik, mint hinnénk. Gerincét a kékfrankos alkotja, jobbról-balról megtámogatva egy kis cabernetvel és kadarkával. Roséban is egy a cél: hogy a bornak stílusa legyen. Hogy ez tényleg így legyen, Csaba a rosét is felnőtt borként kezeli. Számára a „leengedett” módszer már nem járható út, vagyis a rózsaszín nedűt nem a vörösborkészítés melléktermékének tekinti. Egyenesen rozénak szüreteli a szőlőt, olyan ültetvényekről, amelyeket eleve erre a szerepkörre nevelt. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt az akkor még csak épülőfélben lévő ház garázsszerű helyiségében készültek a borok. Már akkoriban is komoly tartalmak kerültek a palackba, most azonban a körülmények is rendezettek, patikamérlegre kerülnek az elképzelések, tervek, vágyak. Lássuk, milyen bort is szeretne a bormester? Nagy testű, démonikus csábítókra vágyik, melyek a halhatatlanság álmait sugdossák a halandók fülébe. Csaba rafinált, de nem agyonbonyolított szerkezeteket rakosgat össze. Nem eszméket kerget, hanem a változatosságot, a termőhelyből kikeverhető színeket keresi.

A paletta ennek megfelelően egyre árnyaltabb. Az alap egy bájos cserszegi fűszeres. A rosé a király. Az Indigó névre hallgató zweigelttel a fajta renoméjának visszaállításában, vagy még inkább megteremtésében játszik úttörő szerepet. Az Icce, a válogatások „maradékának” terméke a könnyű vörösborok egyik lehetséges etalonja. És aztán jött a bombasztikus 2003. Az évjárat több szempontból is kedvezett. Csaba végre minden egyes dűlő termését külön tételekre bontva dolgozhatta fel. Végre megfigyelhette az egyes tételek csodálatos átváltozását. Ezért születhettek meg egyáltalán a válogatástételek. Arra már réges-régen rájött, hogy a borkészítésben soha semmi nem működik ugyanúgy. Egy autónál ki lehet cserélni egy alkatrészt, anélkül, hogy maga az autó megváltozna. A borkészítésben hiába ismétli meg minden évben ugyanazokat a műveleteket, egy rakás más dolog befolyásolhatja a bor végleges arculatát. A Kékfrankos válogatás csúcsszuper, a 2003-asról még mister borítész Parker is elismerően nyilatkozott. Nem semmi.

Csaba elsősorban a szekszárdi sajátosságokat keresi. Nehéz szavakban megfogalmazni, mit is jelent a szekszárdiság, mondja, a borok nyelvén sokkal egyszerűbb. Azok világosan megmutatják, hogy a sokszínűség, a változatosság a kulcsszó. Szekszárd ezer arcából Csabának is sikerült már megmutatnia néhányat. Még néhány ilyen Gradus, mint a 2003-as, és a csillagokba ér.