Vida Péter

Vida Péternél minden egy kissé másképpen van. Nevezhetjük különcnek, de csak abban az esetben, ha ez a jelző inkább a különösre, a különlegesre, a jó értelemben vett átlagostól jó értelemben eltérőre vonatkozik. Itt a borkóstolásba mindig keveredik egy kis zene, némi irodalom, a „lakomázás” a szellem táplálékaira koncentrál. Itt a kóstolóterem egy polgári szalon és egy családias kávéház cuvée-je, a bordó és olajzöld falakon nincsenek oklevelek, régi térképek, vidám társaságokat ábrázoló fényképek. Ha nem is komorságot, de komolyságot sugároz ez a kóstolótér. Nem azt üzeni, hogy a nevetős, éneklős, malacsültes-pincepörköltes borkóstolás helyett az elmélyülést, belső és külső hangok keresését előtérbe helyező „borszentelés” a jobb, csupán annyit jelez, itt az utóbbi stílusra kell számítani.

Aki itt jár, pillanatok alatt megérzi:a házigazdának küldetéstudata van. Ez veszélyes is lehet, vannak olyan emberek, akiknek csak a tudatuk, parttalan akaratuk erős, a küldetést túlzottan élénk fantáziájuk vetíti képzeletük vásznára. Szerencsére Vida esetében nem erről van szó. Ahogy finom boraiban, úgy a munka-hivatás-küldetés hármasságában is megtalálja az egyensúlyt. Tudja, hogy a bor az első, de azt is jól érzi, hogy a bor mellett a képzelet és a szellem kalandozásra vágyik. Olyan érzésem támadt vele beszélgetve, mintha számára is fontos lenne a Babits Mihály által megfogalmazott lényeg: „a pannóniai táj titkos és mély latinsága”. „Miben áll ez a latinság – teszi fel, és válaszolja meg nyomban a kérdést Babits – mi a titka és lényege, ki tudná szavakkal meghatározni? Ruskin egyszer megpróbálta osztályozni a tájakat, színeikkel jellemezve, s Itáliát ťkék tájŤ-nak nevezte. Én is kéknek neveztem Pannóniát ifjonti versemben. ťGömbölyű, szelíd, színjátszó, kék vidékŤ… Igazában azonban egyik vidék sem kék, mind a kettő tarka és változatos színű. Tarkaságuk enyhe és kulturált tarkaság, mely foglalkoztatja, megtölti, bebútorozza a képzeletet, s mégsem teszi azt sötétté, s nehézzé. Szelíd, latin, zenélő tarkaság. Ilyen tájakat szánt az Isten az emberi szellem édes otthonául.” (Babits Mihály: Itália és Pannónia, 1940)

Vida Péter „különcsége” tökéletesen levezethető az életrajzi adatokból. Csornán született, családjával tízéves korában költözött Szekszárdra, és bár tökéletesen szekszárdivá lett, példa erre éppen az, hogy a szőlész-borász hivatást választotta, a gyermekkor meghatározó éveit mégsem itt töltötte. A természethez, a növényekhez már a csornai években is vonzódott, szívesen említi a premontrei rend ottani botanikus kertjét, ahol szeretett nézelődni. A Vida-féle alternatív borkóstolók előzményei talán leginkább arra a tényre vezethetők viszsza, hogy a felmenői között szinte mindenki pedagógus. A klasszikus tanári attitűd, különösen a humánum, amelyről az édesanyjától tanultakra emlékezve beszél, meghatározó volt számára.

Mi sem jellemzőbb Szekszárdra, a környék szőlőhöz, borhoz való kötődésére, hogy az ötödikes korában idekerülő Vida Péter néhány év múlva a helyi szőlészeti és borászati középiskolában köt ki. Több tanárra is érdemes ebből az időszakból emlékezni – mondta –, ám a leginkább arra a mesterre szeret viszszagondolni, aki az első órán egy metszőollót felmutatva azt kérdezte a diákoktól, mit tart a kezében. A helyes válasz természetesen nem a metszőolló volt, hanem ez: a pince kulcsát. A terméskorlátozás fontossága, a szőlőtermés és a pincéből kikerülő bor összefüggései már a középiskola elejétől meghatározó volt az itt tanulók számára. Az agrárdiploma megszerzése után a szekszárdi szövetkezet volt a következő állomás, innen 1995-ben Vida Péter mint növénytermesztési ágazatvezető vesz búcsút. A háromgyermekes családapa 4 hektár szőlőterülettel vág bele az önálló pincészet elindításába. Nem volt persze előzmény nélküli ez a fordulat, hiszen 600 négyszögöl szőlőt már 1990 előtt is művelt a család. A „fordulat évében” aztán gondolt egy nagyot a családfő, és a mások által már korábban is finomnak mondott borát palackba töltötte, és bekopogtatott az óbudai Kéhli vendéglőbe. A siker itt sem maradt el. „Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, mekkora örömet szereztek a boraim az étterem vendégeinek” – emlékszik vissza az inspiráló startra a borász. A Budapest Bortársasággal 1994-ben indult a közös munka, 3 barrique hordó jóvoltából, amelyet a kereskedőcég hozott Vida pincéjébe, tegyen próbát a tölgyfahordós érlelés világában. Az eredményről annyit kell csak jegyzőkönyvezni, hogy a következő esztendőben már 20 hordó érkezett a kereskedő szervezésében.

A Vida-borok alapanyaga jelenleg 10 hektáron érlelődik, így jó minőségű felvásárolt szőlőre is szüksége van a pincészetnek. A saját termő ültetvények (cabernet franc, kékfrankos, merlot, zweigelt) többsége a Hidaspetre és a Baranya-völgy dűlőkben találhatók, de terem némi szőlő az egykoron híres dűlőben, a mára már szinte teljesen beépített Baktán is. Bár a jelenlegi helyszín is méltó környezet a boroknak, a pincészet építése, bővítése még nem fejeződött be. A továbblépéshez erőt, és megfelelő alapot egyebek között a borászat 2006-ban piacra kerülő 2003-as válogatott tételei (kékfrankos, cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot) adhatnak. 2006 januárjában, még hordóból kóstolva ezeket a tételeket, az alábbiakat írtam jegyzetfüzetembe: Vida az eddigi magas színvonalról is feljebb lépett.