Turizmus

Tematikus turizmus

Tolna megye nem rendelkezik kimondottan sok hagyományos idegenforgalmi attrakcióval, az elmúlt időszakban mégis nőtt a turisták által eltöltött éjszakák száma. Az idegenforgalom fő ágazatai a megyében:

1. termál- és gyógyturizmus (Dombóvár, Tamási)
2. vadászturizmus (Gemenc, Gyulaj)
3. néprajzi és kulturális turizmus (Sárköz, Völgység)
4. borturizmus
5. vízi turizmus (Duna, Fadd-Dombori)
6. horgászturizmus (Duna, Fadd-Dombori, Szálka, Báta)
7. lovasturizmus és lovasversenyek
8. irodalmi turizmus

Figyelemre méltó jelenség, hogy egyre több az igényes szálláshely, valamint a kulturális program és fesztivál. Szekszárd térségében rohamosan fejlődik a borturisztikai kínálat, egyre több az olyan pincészet, amelyik magas színvonalú kóstolótérben fogadja a vendégeket, ha igény van rá, számos helyen kiegészítő programokat kínálnak a borkóstolás mellé (meleg étel, zenés műsor stb.).

Túrák

Szekszárd szőlői (13 km)

A borkedvelőknek illik egy tisztelgő gyalogtúrát tenni a szekszárdi szőlők között. A jutalom: gyönyörű tájak, fantasztikus kilátás. (Gyakorlott hegyi kerékpárosok nyeregben is teljesíthetik a távot, bár nézelődni inkább a gyalogosok tudnak.) A körtúrát a kék jelzésen érdemes kezdeni, az egyik lehetséges startpont a Babits-ház. Innen a Felsővároson keresztül a Rockenbauerkéktúra útvonalán kell haladni. A város utolsó házainak közelében, a jelzett utunktól balra érdemes megnézni a Remetedűlőben található Remete-kápolnát. A gyönyörű barokk kápolnát 1751-ben kezdték építeni. Tovább folytatva utunkat a kék jelzésen egy újabb jeles szőlőtermő helyre, a Kerékhegyre érkezünk. Elérve a Bati-keresztig, tovább lépdelve a kék jelzésen a Heimann Pincészet új telepítései mellett haladunk el. Számos fajta megtalálható itt, a szekszárdi „alapok” (kékfrankos, merlot, kadarka) mellett néhány érdekesség is: viognier, sagrantino, syrah, tannat. Jelzett utunk a vadregényes Szarvas-szurdikba kanyarodik, a kék jel azonban jobbra kitér ebből a szurdikból, és egy másik horhosban halad tovább. A kék jelzés hamarosan elágazáshoz ér, itt a balra tartó pirosat kell választanunk, amelyen hosszan haladva térünk vissza Szekszárdra. Utunk során elhaladunk a Csatári-völgy bejárata előtt, a Gyűszű-völgy alatt (a Porkoláb-völgyet a Gyűszűvölgy felett találjuk), majd továbbra is a piroson haladva házak közé érkezünk. Ez a híres Bakta-dűlő, amelyből a házak bizony nem sokat hagytak meg. A Bakta után a piros jelzés felkapaszkodik a Bartinára (Kálvária), majd leereszkedik a városközpontba, kiindulási pontunkhoz.

Sötét-völgy

A Kakasd közelében fekvő Sötétvölgy kedvelt szekszárdi túracél. Két módon közelíthetjük meg. A kényelmesebb verziót választók autóval indítják a túrát, a 6-os úton Bonyhád irányában haladva, még Kakasd előtt balra letérve jutnak el a völgy bejáratáig, ahol a parkolóban hagyhatják járművüket, gyalogosan haladva a kék kereszttel jelölt útvonalon.

A sportosabbak természetesen végig gyalogtúráznak, netán bringával érkeznek. Ez a változat ugyanúgy indul, mint a Szekszárd szőlői fedőnevű előző túra. Arra kell figyelni, hogy a Szarvas-szurdik utáni szakaszon a kék jelzésről jobbra le kell térni a kék kereszttel jelzett útra, amelyen aztán alig több mint egy kilométer megtétele után megérkezünk a Sötétvölgyhöz.

Gemenc

Gemenc fogalom: az „őstermészet” és az érintetlenség egyik magyarországi szimbóluma, az ember és természet évezredekkel ezelőtti viszonyára távolról még emlékeztető kapcsolatrendszer. Ez a „vízi őserdő” voltaképpen az Alföld szerves része, a Tolnai és a Kalocsai Sárközhöz tartozik. Területe mintegy 18 ezer hektár, 35 kilométer hosszan húzódik a Duna mentén, Bogyiszló és Báta községek között. Nagyobbik részét a Duna jobb partján találjuk, de egy vékony sávja a bal parton található, az M9 hídja és Baja között. Két város van a közelében: a déli részéhez Baja igen közel fekszik, „csak” a Duna választja el Gemencet a várostól, Szekszárdtól pedig csupán néhány kilométerre esik az ártéri erdőség északi csücske, a Taplósi Holt-Duna, illetve Bárányfok, vagyis a Gemenci Kirándulóközpont. Gemenc éghajlata a mezőföldi klímával rokon: csapadékosabb, mint az Alföld, a hőmérsékleti értékekre a szélsőségek jellemzőek: Magyarországon nyaranta általában itt van a legmelegebb, de Baján mérték a legnagyobb hideget is: mínusz 34,1 Celsius fokot.

A ma Gemencnek nevezett terület kialakulása, illetve megőrzése tulajdonképpen a Kalocsai érsekség szűkkeblűségének köszönhető. Nem kívántak ugyanis anyagilag hozzájárulni a Duna jobb partján lévő gátak megerősítéséhez, amikor a Szekszárd–Bátai Dunavédgát Társulat 1870–72 között átépítette a korábbi töltéseket. Ezért a Duna jobb partján a Bogyiszló és Báta közötti szakaszon az új gát a Kalocsai érsekség birtokainak akkori határán, a folyamtól viszonylag távol épült meg. Így maradhatott meg itt Európa egyik legnagyobb összefüggő ártéri erdősége, így alakult ki a ma Gemenc néven ismert terület. Kiemelkedő természeti értékének elismeréseként 1977-ben került védelem alá Gemenci Tájvédelmi Körzet néven, majd beolvadt az 1996-ban létrehozott Duna–Dráva Nemzeti Parkba.

Az egykori, mintegy 25 ezer négyzetkilométeres ártérből az élővilág számára már valamivel kisebb terület maradt. Gemenc távolabbi múltját és kialakulását a Sió, a Sárvíz is formálta, létrejöttének alapja azonban az, hogy a felsőbb szakaszokon jóval dinamikusabb Duna az évezredek során itt kezdett „építkezésbe”. A folyó völgye Dunaföldvár után egyre szélesedik, Bogyiszlónál már a 30 kilométert is túllépi, majd újra szűkül: a Mohácsi-szigetnél 10 kilométeres. Ebben a változó szélességű folyóvölgyben a Duna medre az elmúlt több ezer évben hol itt volt, hol ott, lassan helyet változtatva, kanyarogva, folytonosan rombolva és építve alakította a széles folyóvölgyet. A kanyarulatokból természetes úton holtágak és tavak szintén lassan változó, alakuló rendszere jött létre. A folyószabályozás teljesen megváltoztatta ezt a helyzetet: míg sok ezer éven keresztül az árvizek részben vagy teljes egészében elöntötték a Duna folyóvölgyét, addig a gátak közé szorított folyó vize többé nem járta be a korábbi árteret. Mindennek természetesen pozitív eredményei is voltak, hiszen óriási földterületek váltak mezőgazdasági szempontból művelhetővé, továbbá új települések jöhettek létre az immár biztonságossá vált értékes területeken. Az élővilágnak az a rendszere azonban, amely az évente megérkező árvizek létére épült, örökre a múlté lett. Ez alól kivétel a Gemenc, ahol, ha kicsiben is, de sok szempontból úgy működhet az élővilág, mint 500, vagy 1500 éve.

Amíg a népsűrűség meglehetősen alacsony volt, és az emberek nem építkeztek a folyók közelébe, illetve amíg a mezőgazdasági technológiák kezdetleges mivolta miatt amúgy sem tudták volna megművelni az árterek földjeit, addig az áradások idején érkező többletvizet igyekeztek különböző módokon hasznosítani. Tulajdonképpen segítették az áradást, mesterséges csatornák, az úgynevezett fokok segítségével vezették az áradó folyók, így a Duna vizét is olyan területekre, ahol később halászni szerettek volna, vagy állataik itatásához, illetve a legelők vízigényének biztosításához volt szükség az éltető vízre. Ez az ügyes ártéri gazdálkodás a Duna mentén nem kizárólag a halászatot és az állattartást segítette, a gyümölcstermesztés terén is éreztette áldásos hatását. A sárközi gyümölcs fogalomnak számított, a Szeremlei szigetet, a mai Pandúrt egyenesen gyümölcsös szigetnek, a gyümölcsök édenkertjének tartották. Bogyiszló, Kalocsa, Cece paprikája és zöldségei is az áradások jótékony hatásának köszönhették legendás minőségüket, de a buja és gazdag vegetáció jóvoltából az itteni méz is messze földön híres volt. A török hódítás idején az ártéri csatornák, a fokok egészen más módon segítették az itt élő embereket. A fokok segítségével tudatosan elárasztottak, elmocsarasosítottak bizonyos területeket, ahová a fosztogató törökök nem tudtak utánuk jönni.

A hagyományos ártéri gazdálkodásnak aztán a mezőgazdaság fejlődése, vagy ha úgy tetszik, a sokat szidott és sokat áldott civilizáció vetett véget. Az életkörülmények rohamos javulása a népesség gyors növekedését eredményezte, az egyre több ember táplálásához másfajta, hatékonyabb, nagyobb mennyiségeket produkálni képes mezőgazdasági kultúrára volt szükség. A 18. század második felére Európában felértékelődött a mennyiségi búzatermelés, és ezzel párhuzamosan a szervezett, távolsági szállítás. Az akkori Kárpát-medencében ez azt jelentette, hogy Bácska és Bánát búzáját egyedül a Dunán lehetett a fő felvevőpiac, Ausztria, illetve Bécs felé szállítani. A hajón történő szállítás akkoriban úgy történt, hogy lovak vontatták fel a hajókat a folyón, tehát közvetlenül a Dunát szegélyező partokon vontatóutakat kellett kiépíteni. Ezek a töltések arra „jók” voltak, hogy eltömjék az ártérbe vezető fokokat, az árvizeket azonban nem tudták megállítani. A kiáradt folyó így apadáskor képtelen volt visszahúzódni a mederbe, a kiszorult víz kipusztította a réteket és gyümölcsösöket. A 19. század közepétől jelentettek valamilyen megoldást az árvizekre az akkoriban kialakított szélesebb hullámterek és magasabb gátak.

A Gemenc élővilága

A mai Gemenc területén a 19. században jóval kevesebb erdő volt, mint manapság, bár a század második felében kezdenek beindulni az erdőtelepítések. A telepítések igazán nagy lendületet a 20. század elején kaptak, ekkortól az ártéri réteken egyre több nemes nyárfát, továbbá amerikai kőrist találni. A híres Gemenc mai képének kialakításában nagy szerepe volt annak az erdőtelepítésnek, amelyre az 1940-es évek végén került sor. A gemenci erdőkben sok a fehér fűz, valamint a fehér és fekete nyár, a kocsányos tölgy és a kőris. Gyakori a som és a galagonya.

A Gemenc Zrt. Gondozására bízott erdőterület Európa egyik legnagyobb összefüggő ártéri erdősége. A helyi flóra és fauna gazdagsága az országhatáron belül és kívül egyaránt elismert. A háborítatlan tájon túrázók, és a gazdag zsákmány reményében érkező vadászok is megtalálják számításukat a vízi utakkal sűrűn átszőtt buja erdőségben. A táj legértékesebb területei a folyó két partja mentén elhelyezkedő füzesek illetve a tölgy-szil-kőris ligeterdők. Szemet gyönyörködtető és egyben ritka virágfajokat is találunk az ártereken. A holtágakat díszítő fehér tündérrózsa, sárga nőszirom és fekete galagonya mellett tavasszal a tündérfátyol tovább színesíti a tájképet. Menynyiségét és minőségét tekintve a gemenci vadállomány ugyancsak átlagon felülinek mondható. Hatalmas vaddisznóés gímszarvas-populáció él a zegzugos erdők mélyén. Ennek következtében Gemenc Magyarország egyik legjelentősebb vadászterülete, ahol nem ritkák a világszinten is kiemelkedő agancskoronát viselő szarvasbikák. 1986-ban Karapancsán sikerült leteríteni világbajnok trófeával bíró bikát a vadászoknak. A nagyvadakon túl számtalan más védett állat lakóhelye is Gemenc. Kétszázat is meghaladó a helyi madárfajok száma. Európa legimpozánsabb ragadozó madara a réti sas, a kerecsensólyom, a kanalas gém és az ugyancsak ritka nagykócsag mellett itt él Európa legnagyobb fekete gólya (Ciconianigra) populációja. A fekete gólyák háborítatlan erdők mélyén, idős fák védelmében raknak fészket. Jelenleg mintegy 40 pár él a területen. Elválaszthatatlan ettől a tájtól a szintén fokozottan védett bakcsó, vagyis a gyerekkorunkban ezerszer kántált mondókából „ismert” vakvarjúcska. A bakcsó látása szerencsére igen jó, a hangját utánzó eredeti nevéből: kvakvarjú, alakult ki a vakvarjú változat. A hazai kétéltű fajok 80%-a szintén megtalálható ezen a folyóvizekben, holtágakban gazdag tájon. Gemenc ideális hely a vízi életmódhoz szokott, leginkább halakkal táplálkozó vidra (Lutra lutra) számára.

A természetbarátok (ma divatos kifejezéssel az ökoturisták) számtalan módját választhatják Gemenc felfedezésének. A legtermészetesebb módon gyalog vághatunk neki az ártérnek. Ily módon az országos kék túra útvonalán is haladhatunk valamelyest. A kerékpározás úgyszintén érdekes módja lehet az erdőségben tett bolyongásnak. Viszont mindkét esetben készüljünk fel arra, hogy kitesszük magunkat a szúnyogok inváziószerű rohamainak. Akik viszont a legrövidebb idő alatt a legtöbbet szeretnék látni, a Gemenc Zrt. által üzemeltetett kisvasúttal és sétahajóval közlekedjenek. A Gemenci Állami Erdei Vasút kiinduló állomásához a bajai hídon átkelve néhány perces autózás után érhetünk. A Pörböly község határában lévő megállótól indul Magyarország leghosszabb erdei kisvasútja, amely több mint 30 km hosszan kanyarog az árterek hátán terpeszkedő rengetegben. A teljes távot végigvonatozva Bárányfokra érkezünk, ahol a Gemenci Kiránduló Központot találjuk. Innen már a Gemenc túlsó végén fekvő Szekszárd is csak 6 km. A kisvasút állomásain utunkat megszakítva hosszabb-rövidebb sétákat tehetünk a kijelölt tanösvényeken, vagy éppen pihenhetünk a háborítatlan parkok valamelyikében. Pörbölyhöz legközelebb a Malomtelelői tanösvény esik. Itt megmászhatjuk az időszakos vízjárású tó közelében álló madármegfigyelő tornyot, és szerencsés esetben gyönyörködhetünk a környék vadvilágának jeles képviselőiben. Vasúton továbbhaladva eljuthatunk a Gemenc Dunapartra, ahol ízlésesen kialakított pihenőparkot és játszóteret találunk. A partról végre módunk lesz rácsodálkozni az ártér vitalitását adó, lomhán hömpölygő folyamra. Szekszárd közelében Bárányfokon elérünk a kisvasút végállomásához. Itt az ökológiai tanösvényen végigsétálva fejezhetjük be gemenci túránkat. Az állomás melletti volt Trófeamúzeumban kapott helyet az „Élet az ártéren” című tematikus kiállítás. A 19. századi pompáját ma is őrző míves fenyőfa épületben gyönyörű színes fotók, diorámák és preparátumok igyekeznek bemutatni a környékbeli táj kivételes szépségét. Ha a Gemencben tett túrát nem is helyettesítheti a kiállítás, azért érdekes adalékokkal szolgálhat a vidék megismeréséhez.

Az igazán különleges túrára vágyók az erdei kisvasúttal megkezdett útjukat kombinálhatják sétahajózással is. Pörbölyről vonatozva a Gemenc Duna-parton szállhatunk vasútról vízre, illetve az Erdőgazdaság bajai kikötőjéből a Dunán felfelé haladva érhetjük el Gemencet. Kerékpárosoknak is felejthetetlen élmény, ha Keselyűstől végigkarikáznak a gáton (végig kitűnő aszfaltburkolat) Pörbölyig, pontosabban az 56-os út és Baja között vezető 55-ös útig. A legcélszerűbb ugyanezen az útvonalon visszatérni Keselyűsre, annyi ugyanis a látnivaló, meg az élmény, hogy az ismétlés inkább szükséges, mint terhes. Az út oda-vissza 30 kilométer, gyakorlatilag alföldi „simaságú” terepen.

Fekete gólya

Mészöly Miklós Fekete gólya című ifjúsági regénye a Gemencben játszódik, abban a csodálatos vízi őserdőben, ahol az író is töltötte gyerekkorának jelentős részét. Mészöly apja vízügyi mérnök volt, a Duna-gátak felelőseként dolgozott a térségben, így családja számára természetes volt, hogy életük a Gemenc részeként zajlik. Egy 1996-os interjújában Mészöly ezt mondta minderről: „Én nagy szerencsének érzem az édesapám hivatásában adott természeti élménytöbbletet. Így születésemmel tulajdonképpen két, számomra fontos dolgot sikerült megismernem nagyon korán, egyrészt, a pannon szellemiség és életmód termékenyítően huzatos, szinte földközi-tengeri atmoszféráját, s benne a dunántúliság kisvárosi miliőjét, másrészt azt, hogy karnyújtásnyira voltam és lehettem ahhoz a csodálatos „dzsungelélményhez”, amibe beavatódtam. Igen, mert ez – még bocsánatos lokálpatrióta túlzással is – valóban vízi őserdő. Amilyen ma már alig található nálunk. Az ilyen természeti világ – különösen gyermek- és ifjúkorban – bonyolultan rétegzett archaikus érzékenységgel tud felvértezni. Aminek hiányát, negatívumait nem nehéz kimutatni azoknál, akik az urbanizmus tágas ketrecébe születtek bele, vagy ahhoz láncolták magukat.”

Miközben az 1960-ban megjelent regény elejétől végéig Gemencben játszódik, és klasszikus módon egy kalandos nyaralás történetét „meséli el”, a valóságos és a kitalált helyszínek keverednek egymással. A megnevezett helyszín egy Füzes nevű település, amelyet a szerző Báta egyes jellemzőivel ruház fel: Szentvér-templom, a híres szivatytyútelep, a Szigetre vezető kőhíd, a Bátához közeli Jajtanya. A virtuális helyszín azonban gyakran Bogyiszló környékére, a Gemenc átellenes, északi végére tevődik át: hiszen egyes szereplők Doromlásról érkeznek, vagy éppen oda tartanak, a főszereplő fiúk pedig a Borrévi-dűlő környéki vizeken eveznek. De nem is lényeges a pontos helyszín, hiszen a gemenci „dzsungelélmény” egyik lényeges eleme éppen az örök mozgás, a természet lenyűgöző erejéből adódó állandó változás megtapasztalása, a „pantarhei” szépségének átélése. Nem mondhatjuk egyébként, hogy a Fekete gólya hemzsegne a míves tájleírásoktól, a rövid regény olvasója – ha már járt a „vízi őserdőben” – mégis úgy érzi, be sem kell csuknia a szemét, mégis újra átéli a korábbi élményt. Ha pedig véletlenül még nem tette volna tiszteletét Gemencben, azonnali késztetést érez az indulásra. Ha tehát klasszikusan tájleíró részekkel nem is találkozunk, azért néhány vízi élményről olvashatunk:

„A könnyű halászcsikli hasította a vizet, orrán a vadpiros csőrrel. Zicska a ladik faránál ült. Ádi középütt emelgette a lapátot. Jó másfél órája eveztek már fölfelé az Öreg Holtágon. A flóbert Zicska lába előtt hevert, kézügyben. De mégis úgy, hogy a csőből Ádi ülése alá is került egy darab. Csak le kellett pillantania, és ő is láthatta, hogy ott van. A holtág, mint egy szűkülő ék, egyre keskenyedett. Erősen tűzött a nap. Zöld szőnyegszigetek között haladtak: a sulyom és békalencse partig behálózta a vizet. A bőrösen fénylő levelek alól állandó bugyborékolás hallatszott. Tavalyi nádszárak rohadtak a friss tenyészet fölött.”

„Evezett, izzadt, s közben látta is önmagát, amint evez – régen érzett magában olyan szilárd öntudatot, mint most. Egyébként nem számított rosszul: mikor a jaj-tanyai töltéshez ért, messze nyúló, hatalmas tóvá szélesedett a keskeny holtág– már víz borította a szomszédos gyapotai rétet. Igaz, hogy nem sok, a fűsörte kiütközött még, de azért a ladik már elment rajta. Így nem kellett kerülnie, átlósan vághatott át Csuba felé; s fele idő alatt ért el az öbölig, mint múltkor Ádival.”

„A víz napok óta, centinként emelkedett, noha a nagy holtágon még nem vevődött észre a szintváltozás. De az áradás sosem egyszerre nyomult be az ártérre, mindig alattomban közelítette meg a falut. Először a saponyai horhost árasztotta el, aztán a Sziget északi oldalát, Csuba környékét.”

„Ahogy nyomulnak előre az ártéren, egyre fokozódik a madárrajzás. Igaz, főképp csak gémek, közönséges gólyák mutatkoznak, egy-egy nagyobb csapat danka sirály – de nyugtalan röpködésük mutatja, hogy nem véletlen a nagy légi mozgalmasság. Valami hajtja őket. S a nyugtalanság ragadós. Az óvatosabbak is többet merészelnek ilyenkor, odahagyják a megbízható búvóhelyeket, s új reménységgel köröznek az ismeretlen kiöntések felett. Marinka keresztben fekszik a középső ülésen, s hol a kezét, hol a lábát lógatja a vízbe. A madarak nesztelen suhanása, a vízszint fémesen gyűrődő lebernyege: mint valami kettős tükörjáték hat rá.”

Panta rhei és Panta Virág

„Igazában az volna jó, ha valamilyen pantheista személyiséggel rendelkezhetnék” – vallja magáról Az én Pannoniám című kötetében Mészöly, aki számos művében középpontba állítja a természet, vagyis az állatok, a növények, az erdők és a vizek mitikus erejét, illetve ennek az erőnek a tiszteletét. A két főszereplő neve is érdekes ebből a szempontból: egyiküket, a helyi kovács enyhén sánta fiát Panta Virág Zoltánnak, míg a hozzá érkező barátot Galambos Ádámnak hívják. A Fekete gólya alapélményét Mészöly többszörösen átélte, mi több ennek segítségével fogalmazza meg írói indíttatását, szemléletmódjának alapvetését: „Emlékszem, tizenhárom éves lehettem; apámtól elég korán kaptam fegyvert, persze, akkor még csak flóbertot, s egy tikkadt nyáron a keselyűsi erdőben cserkésztem egyedül. Az ember a saját verejtékét nyalja ilyenkor hűsítőnek, s valahogy ilyenkor hasad meg a világ. Ott állsz, vagy egy fának támaszkodsz, és mintha te volnál a fa, fönt a lombokkal, lent a gyökerekkel. Valami virágon akadt meg a szemem, az avar félig eltakarta; s ez, azt hiszem, döntő élmény volt. Erről a virágról senki nem tudott, csak én, ott volt, és pár nap múlva nem lesz. Az egyetemes létezés és enyészet in flagrantija egy ilyen pillanat. (…) Tény mindenesetre, hogy elsősorban a természet, a táj szuggesztiója volt az, ami rávett az írásra, és nem az a társadalmi közeg, amiben éltem. S biztos, hogy ez valamelyest meg is határozta írói világom alakulásának menetrendjét.”

A vakációzó kiskamasz főhősök a beavatódást, a „férfivá válást” élik meg, amikor a végre-valahára megkapott flóbert puskával a mitikussá növelt cél, a fekete gólya becserkelésére indulnak. A szökésbe torkolló kaland majdnem tragikus véget, ám a végén minden jóra fordul: a Fekete gólya egyfelől valóban egy igen élvezetes ifjúsági regény, de jóval több is annál.